Kalotaszegi népművészet

Malonyai Dezső néhány sora jól jellemzi a kalotaszegiek népi művészetét.

„ Az élet sok apró-cseprő nyomorúsága tanítja hasznos ügyeskedésre, nem is igen akad művészetében olyasmi, aminek gyakorlati hasznos volta hiányoznék. Innen van sokszor a népi dolgokon az a példás nagy harmónia a szerkezet és az ornamentális kiképzés között.”

Kalotaszeg Erdély népművészeti tájegységeinek egyik színes, egységében megőrzött foltja.

 A kalotaszegi népművészet megismerésével kezdődött a magyar népművészet felfedezése a 19. század 80-as éveiben.

 A vidéken ma is él a tárgyi népművészet több ága: a fafaragás, a bútorfestés, a szövés, a varrás és hímzés, valamint a férfi és női viseletkészítés. Az ezzel való foglalkozás része a mindennapi gazdasági tevékenységnek.

Néhány szó a varrottasokról. A Kalotaszegen hímzett kézi­munkák (a varrottasok) közül a két legjellemzőbb fajta az úgy­ne­vezett írásos és vagdalásos. Az írásos varrottas sűrű, kacs­karin­gós mintázatát előre meg­rajzolják, azaz „megírják”, majd utána piros, kék, fehér és fe­kete színű cérnával gazdagon ki­varrják a mintát. A legjellem­zőbb motívumok a különböző nö­vényi formák (gránátalma, tulipán), illetve égitestek alakjai (nap, hold, csilla­gok). A vag­dalásos varrottas úgy készül, hogy a szövet anyagából az egyik irányban álló szálakat kivágják, a merőleges irányban lévő szá­lakat pedig úgy varrják össze, hogy az anyag négyzethá­lós rá­csos szerkezetű lesz. Általában fehér színben készítik, ré­geb­ben gazdagabb mintákkal, ma már vala­mivel egyszerűbben.

A lakás belső berendezési tárgyait szívesebben készítik festéssel, amely kevés, de annál harsogóbb színből áll. A régi bútorok alapszíne zöld, az újabbaké kék vagy fehér. Az általánosan használt díszítmény egy stilizált kancsóból kinövő, mindig szimmetrikusan komponált virágcsokor.
Festett bútorokat ma Nyárszón és Mákóban készítenek.

Az utóbbi években fellendült a fafaragás ápolása. Jelentős a bánffyhunyadi Kudor „dinasztia" tevékenysége. Ugyancsak említést érdemelnek Sárvásár, Körösfô és Magyarókereke alkotó műhelyei.

A kalotaszegi viselet talán a legimpozánsabb az erdélyi magyar ruházatok között. Különösen a női viselet arányai, motívum- és színhasználata lenyűgözően ünnepélyes hatású. A női öltözködés szinte minden egyes darabja ugyanaz, mint a múlt század elején. Fehérneműként pendelyt hordtak. A női ing nyakból ráncosan hullik alá, kézelőjét és álló nyaki részét keresztszemes varrással díszítik. Az ing legdíszesebb varrása a kari részen van. Írásosan díszítik, vállfős ing a neve. A szoknya vagy fersing aprón ráncolt. A fersing elé kötényt vagy kötôt kötnek. Az ing fölött hidegben báránybőrből szabott mejjrevalót hordtak, amelynek teljes felületét tömötten, szűcsselyemmel, pamut-vagy gyapjúfonallal varrták ki. Felsőruhaként viselik a bujkát. Lábukra napjainkban is magas sarkú, rézpatkós csizmát húznak, amely lehet fekete vagy piros. A piros csizmát gépi varrással díszítik. A kalotaszegi női ünnepi viselet jellegzetessége a muszuly. Középkori viseletnek számít a dulándlé, egy nagyméretű négyszögletes „kendű". A leányok gyöngyös pártát hordanak és nyakukban zsinórra felfűzött gyöngyökből formázott bojtot.
A férfiviselet a húszas években megváltozott. A csizmanadrág kiszorította a bő gatyaviseletet. Felsőruhaként mindennapossá vált a bujka, amelyet az öregeknek fekete, a fiataloknak pedig piros-zöld színű gépvarrással díszítettek. Fejfedőként szalmakalapot vagy pörge szélű posztókalapot hordtak. Téli hidegekben szürke darócot vagy térdig érő bőrrátéttel díszített, vállnál kivarrott kozsókot viseltek.
Napjainkban a felsorolt női és férfi viseletek egyes darabjait hétköznap is hordják, de teljes öltözetként csak ünnepnapokon viselik.

A templomok leg­többje a 13. században épült román stílusban, majd később góti­kus ele­mekkel egészültek ki. A templomokat a török és tatár be­törések miatt erdőszerűen építették át, és kí­vülről több helyen kőfallal vették körül. A jellegzetes kazettás mennyezetet, a pa­dokat, il­letve a karzat mellvédjét a 18. század folyamán népi re­neszánsz motívumokkal díszítették. A leghíre­sebb festőmeste­rek a szász származású kolozsvári művész, Umling Lőrinc és fia voltak. A gyö­nyörű faragott szószékek leg­többjét Sipos Dávid készítette. A templomok másik jellegzetes­sége, hogy az 1950-60-as évek óta a szószéket, a karzat mell­védjét és a padok ele­jét az adott faluban készült írásos és vag­dalásos varrottasok dí­szítik.

Kalotaszeg a régi közép-erdélyi tánckultúra magas fokra fejlesztésével, valamint az új tánc- és zenestílus viszonylag korai, szerves beolvasztásával tűnik ki környezetéből; a régi és új stílus ötvözetének egyik eleme sem jellemzi ennyire feltűnően s arányosan a többi erdélyi táncdialektust. A régi férfitáncok közép-erdélyi típusa, a legényes itt érte el fejlődésének csúcsát, s az új stílus itt vált a tánckultúra szerves részévé. A táncbéli individualizmus magas foka érvényesül a legényesben: a szólótánc kiemelkedő előadói egyéniségeire olyan formagazdagság, fejlett tánctechnika, kifinomult előadókészség és alkotói öntudat jellemző, amellyel másutt alig találkozunk